Sometimes you need to explode things into miniature pieces, so that you can understand, to store them. To treat them right. These objects, woods, chains are treasured pieces of my life, fulfilled with emotions, representing my roots and mental heritage for me. 

By now, these pieces seemed untouchable, but cutting them into even smaller pieces, the meditation of working led me towards deepening, thinking over my relations with them. And slowly perhaps I am able to take my losses as winnings in another way. Almost every material showed it’s new face for me, during the work. Monotonity of the process brought me pleasure, like practicing yoga untill you can go no more further. Then take a rest and observe. I let my rivers under my skin to lead my way. 

I carry my backsack, sometimes it is heavy, sometimes not too bad. Interesting to notice, the more fragments I recognize, the more comfortable it gets.

​

Néha a dolgokat fel kell robbantani parányi darabkákra ahhoz, hogy értelmezni, raktározni tudjuk őket. Hogy feldolgozhassuk. Ezek a tárgyak, fadarabok, láncok mind számomra érzésekkel túltöltött anyagok, múltam, gyökereim, szellemi örökségem anyagban megtestesült, megőrzött darabkái.

Az eddig érinthetetlennek tűnő anyagok minél kisebb darabokra való aprítása, a velük való meditációs munka teret engedett az elmélyülésnek, a hozzájuk fűződő érzés kibontásának, gondolkodásnak, és ezáltal a veszteségek szép lassan nyereséggé alakításának. Szinte minden anyag megmutatta egy új arcát a munka során. A monotonitás gyönyörködtető volt, mint egy jóga gyakorlatsor, amit kifulladásig végzek. Majd megállok, és megfigyelem a hatásokat, érzeteket. Hagyom, hogy a bőröm alatti folyók mutassák az irányt.

Hátizsákom cipelem, néha könnyebb, néha nehezebb. Furcsa felismerés, hogy minél több szilánkot tudok azonosítani benne, annál kevésbé tűnik elbírhatatlannak.